15 éve a pályán...


A kezdetekről.

Az olaszországi tanulmányok idején ritkán jártam Magyarországon. Ha jöttem, legtöbbször a nagyobb ünnepek idején, így kevés alkalmam nyílt testközelből látni a hazai kollegákat. Az első szakmai kapcsolatokat még levelezés útján próbáltam kiépíteni. Ismert magyar szokás szerint alig kaptam választ a feltehetőleg udvarias, érdeklődő leveleimre. Akik válaszoltak: Varga Dezső Esztergomból. Megírta, hogy az Esztergomi Keresztény Múzeumnak nincs restaurátor műhelye, így ott nem látogathatom meg. Válaszolt még Szentkirályi Miklós, a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora. Ő nemcsak válaszolt, de kérdezett is: az olaszországi munkavállalás körülményekről, a szakmagyakorlás feltételeiről. Több levelet váltottunk, mielőtt személyesen felkerestem a Múzeumban. Az első kötetlen, de szakmai párbeszédre tehát vele került sor: amikor meglátogattam, szívesen bevont napi programjába. Kísértem a páratlan munkabírású főrestaurátort múzeumon belül, bejártuk az akkor épülőfélben levő Szondi utcai épületet, de kiugrottunk Gödöllőre is, a Királyi kastélyba, ha a munkája így kívánta. Közben lehetőségem volt segédkezni festménycsomagolásnál, ha kellett, fordítottam valamit angolból, de rendszeresen kérdezett: kell-e ezt a festményt tisztítani? Mit csinálnék ezzel vagy azzal a képpel?


Egyszer, minden előzmény nélkül, bevitt Mojzer Miklós akkori főigazgató irodájába. Ott gyakorlatilag egy váratlan állásinterjún estem át. Beszélnem kellett a szakdolgozatomról, amit még az ELTE Tanárképző Karán készítettem az ősgalériákról. (Csak utólag jöttem rá, hogy a téma egyik legnagyobb szakértője és a Nemzeti Múzeum beli kiállítás katalógusának szerkesztője az a Mojzer Miklós volt, aki előtt ültem…) Mit olvastam utoljára? Merre jártam Olaszországban és mit láttam? Mik voltak a hollandiai konferencia tanulságai? A beszélgetés azzal zárult, hogy „Ágnes, fejezze be a tanulmányait Olaszországban, és szeretettel várjuk a Szépművészeti Múzeumban.


Így lett. Minden vágyam az volt, hogy múzeumban dolgozzam, tehát feladtam azt a törekvésemet, hogy angolszász területre menjek szakmai kíváncsiságból.


1997 szeptemberében állást ugyan nem kaptam, mert addigra elbocsátották a restaurátorokat, de az első szerződésem itthon a Szépművészeti Múzeummal köttetett.


Szentkirályi Miklós pedagógiai elveinek megfelelően tapasztalt kollegákkal együtt dolgoztam egy gyönyörű, nagyméretű vászonképen. Azóta is hálás vagyok kolleganőimnek: Perjés Editnek és Jeszeniczky Ildikónak, hogy nyíltan és szeretettel fordultak hozzám, a kezdőhöz. Szemléletben, módszertanban nem volt nagy különbség az olasz és az itthoni gyakorlat között. Csak anyaghasználatban volt kisebb eltérés, így jól megértettük egymást, annak ellenére, hogy én nem ismertem a magyar szakkifejezéseket. Szilágyi Sándorral, akihez azóta is a legnagyobb bizalommal viszem a dublírozásra szoruló vászonképeket, hasonlítgattuk a két ország gyakorlatát. A fényképezésben pedig sokat segített az idősebb Szilágyi Sándor.


A múzeumon kívüli szakmai életbe is bekapcsolódtam.


Nemes Tamás, akit apám révén ismertem meg, elkísért a Művészellátóba, hogy megmutassa, hol találok itthon anyagokat, festékeket. Tamásnak boltja van a Veres Pálné utca 33. szám alatt.


Felkerestem a Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK) Dugovics Titusz téri műhelyét, itt Bán Bea és Nagy Éva voltak készségesek velem.


Az amszerdami konferenciáról Tímárné Balázsy Ágnes részére hoztam üdvözletek százait, jó alkalom volt arra, hogy a Könyves Kálmán úton meglátogassam őt.


A magyar szakmai elismerést természetesen a Magyar Képzőművészeti Egyetem (akkor Főiskola) jelentette. S bár évekkel később kétszer is elutasították a doktori programra a jelentkezésemet, a diplomám honosítása megtörtént. Menráth Péter, a Restaurátorképző Intézet vezetője egy több órás „vizsga” után ismerte el egyenértékűnek az olasz diplomámat az itthon megszerezhető főiskolai képesítéssel.